A mai írásomat Damu Róbert üzenete ihlette, amiben különleges élményét osztotta meg pár sorban. A dióhéjnyi üzenet így szólt: „Máriát én tettem dobozba. Holnap búcsúba megy.” Érkezett egy fotó is a bedobozolt Mária szoborról.

A fotókat Damu Róbert készítette, bocsátotta a rendelkezésemre. A fotókhoz kapcsolódó jogok a tulajdonát képezik.

Kíváncsi lettem a történetre. Bár a 3 órás beszélgetésről szinte semmit nem tudok, a zanzásított történetet megkaptam:

„Mária 16 évig volt kitiltva a rimóci templomból, ahová 2 éve engedték vissza. A szobrot egy férfi, Laczkó Ferenc adományozta, mert túlélte azt, hogy 1956-os részvételéért 1 éven keresztül minden este megverte az Ávó embere. A szobor köré egy " Könnyek Anyja" Szűz Mária csoport alakult. A képen látható néni kb. 50 éve a csoport vezetője. A szobor 16 éven keresztül nem mehetett be a templomába. 2 éve új pap érkezett, aki végre beengedte. Most is érdekes a helyzet. Magam is tapasztaltam.”

Újabb kérdéseim merültek fel arról, hogyan keveredett ismerősöm a történetbe:

„Senki nem segített a néninek csak én, a vadidegen. Pontosan nem tudni miért nem engedték be a szobrot a templomba. Egyszer elvitték egy körmenetre, és visszafelé a gyülekezet egyik fele és a pap elállta a templom ajtaját visszafelé. Verekedés is volt, de Mária nem jutott be 16 évig. Sajnos nem vettem fel, amit a néni mesélt, de megyek még hozzá, mert Mária házán tönkre ment a világítás és megjavítom.”

Ismerősömet a „Véletlen” és saját segítőkészsége vezette, aminek jutalma egy nagyon emberi és feltöltő beszélgetés lett. A ceremóniából az előkészületek és a lecsengés érdekelte, de reméltem, hogy maga a búcsú eseménye és a körmenet is tartogat még élményeket, fotókat annak ellenére, hogy a helyszín egy zsebkendőnyi terület. A körmenet egy közel 100 méteres út csupán és talán összesen 8 sátorban árulnak ezt-azt.

Még azt sem tudom hol is van ez az esemény. Rimócon, Balassagyarmaton? Gyorsan utána keresek: Szent Anna tiszteletére ezen a hétvégén, Balassagyarmaton rendezik a Szent Anna-napi Palóc Búcsút, a palóc régió legnagyobb közösségi rendezvényét. (Talán mégiscsak Rimócon lehetett az a búcsú...)

Azonban megtudom, hogy a palócok vallási kultúrájában Szent Anna, Szűz Mária anyja a magtalanok, az áldott állapotban lévők és a női betegségekben szenvedők pártfogója. Szent Annát egyaránt tisztelik a gyermekáldásra várók reménységeként, a családok védőszentjeként és a jó halál patrónusaként.

Nos, hatvani születésűként némiképpen palóc lennék, de sosem hallottam erről a búcsúról. Persze, hogy nem, hiszen nagymamám feldebrői, így az ottani Mária napi búcsúkon vettem részt gyermek- és fiatal koromban. A történet megmozgatja a gondolataimat, emlékek tolulnak fel.

Minden évben a búcsú előtti hetet Nagymamáméknál töltöttem. Gyönyörű emlékek, ahogy a helybeli gyerekekkel a finom, forró homokban mezítlábaltunk kortársaimmal. Néha Mama elvitt a földekre, hiszen a munka akkor sem állt meg. Voltam dohányt törni, szőlőt kapálni, koccsolni, vagy szamócáztunk a szintén „elhozott” gyerekkel. Kora reggel kiültünk a kispadra a TSZ teherautóját várva, majd a földekről visszatérve a ház körüli teendőkben is részt vettem. A kapu mögé bújva vártam a tehenet, figyeltem a fejést, elvittük a tejet a „leadóba”. Kacsát tömtünk, disznót etettünk. A környékbeli gyerekekkel mikor-kinél játszottunk a szalmakazlakat mászva, tyúk és kacsaszaros udvarokon, kiskutyákkal, macskákkal játszva. Amikor magunkra maradtunk a lányokkal a kukorica góréban kukorica babát készítettünk. Szőkét, barnát, vöröset, a kukorica bajsza színe szerint. Persze közben a kisállatokat is meg kellett etetni, tojást összeszedni. Emlékszem annak az isteni-zsíros-cukros-friss túrós rétesnek az ízére, amivel az egyik gyerek kínált, amikor portáról-portára vándorolva náluk is időztünk kicsit.

A búcsú nagy esemény volt a faluban. Mamával átbicikliztünk Verpelétre, ahol az ÁFÉSZ boltban egy csodás fehér ruhát vett nekem a búcsúra, a zsebén piros hímzett virágokkal. Később, mikor „jobban éltünk a gulyáskommunizmus idején” a nőknek a helyi varrónő új ruhát varrt, amit először búcsú vasárnapján vettünk fel. (Matyó ruhát már volt szerencsém rövid ideig viselni. Mint azt hiszem minden nő, szeretnék egyszer egy ilyen ruhakölteményben is parádézni.)

A hét minden estéjén - a munka után - feketébe öltözött asszonyok a kálvária köré gyűltek, ahol Mária imádságokat mormoltak és énekeltek.

Ezután a meleg nyári, csillagos ég alatt párosával indultak haza és végig énekelték az utat, miközben lemaradtak az éppen hazaérő asszonyok. A vasárnapi menü mindig húsleves, disznózsírban sült rántott hús volt, petrezselymes krumplival és fokhagymás-ecetes uborkasalátával. Diótorta, aminek a tésztája és a krémje is dugig volt dióval. Nem regenor, nem paleó, de a legízletesebb falatok a világon. Addigra megértek az első görögdinnyék és a termelő családok megajándékozták búcsúra az ismerősöket jóféle helyi, napon érett dinnyével. Vasárnap reggel megérkeztek a szüleim. Szépen felöltöztünk és kimentünk a temetői kápolnához a misére.

Hazafelé az árusoknál cukorkát és „ezt-azt” kaptunk mi gyerekek. Apukám minden évben lőtt nekem szivacsruhás babát, aranyláncot a céllövöldében és az öcsém is kapott patronos pisztolyt, puskát, similabdát. Volt lánchinta, vattacukor árus és nagy forgatag.

Ebéd után visszamentünk sergőzni, míg a férfiak a kocsmában töltöttek időt. A kocsma előtt mindig nagy tumultus volt, míg mindenki megkapta az italát.

Fiatalasszony koromban anyósomék a temető közelében, a főúton laktak, így esténként az utcai kispadon üldögéltünk a szomszédokkal és sok emléket hallgattunk meg, mi fiatalok. Milyen volt korábban a falu, hol álltak a lovaskocsik, sátrak búcsúkor és persze az asszonyok is pletykálkodtak a langyos augusztusi csillagos, ég alatt.

Örülök, hogy ezek az emlékek még velem vannak és még a fiamnak is jutott belőlük egy kicsike, hiszen az unokáim már nem élhetik át ezeket az eseményeket. Hacsak nem megyünk el egyszer egy hagyományőrző eseményre, ami azért nem adja a régi családi hangulatot.

Nem tudom hogyan alakultak ki a búcsúk. A google biztos megmondaná. Talán helyi vásárokat kötöttek össze szakrális eseményekkel és kultúrantropológusok biztosan összegyűjtötték a népszokásokat. Manapság már nagyrészt csak az idős hívők őrzik a hagyományt és nem lehet túl gyakori, hogy még népviseletet is öltenének az ünnep kedvéért.

Ahogy az emlékek csillapulnak, visszatérek a Mária szobor történetéhez.

Miért nem engedték be ugyan a szobrot a templomba? Talán az adományozó személye, vagy az adományozás indítékának okán? Hogy lesz ember embernek farkasa? A pap akadályozta? (A debrői lesöpörtette ínségben is a padlást az egyházi adóért és töltött káposztát evett vasárnap „nehogy megromoljék”! ) Mennyire spirituálisak a hivatalos személyek (papok) és a vallás mennyi spiritualitást hordoz még manapság. Hiszen az ember spirituális és mágikus személyiség. Még az is, aki ezt szorgosan tagadja, de azért úgy gondolja, hogy érzékel dolgokat, a véletlenek elvezetik valahová. Nehéz helyzetekben fohászkodik valami segítségért, mégha az a saját magában rejlő erő is. Mennyi idő az, amíg egy generáció és az utódoknak átadott sérelmek elfelejtődnek? Érdekes, ahogy a férfi-női személyek (energiák) kavarognak a történetben. Egy férfi egy Mária szobrot adományoz, férfi kitiltja, nő kiáll az ügyért. Honnan volt az a kitartó erő és mély hit a férfiban, akit egy évig vertek és honnan van az erő a néniben, aki 50 éve kitart az ügye mellett a társaival? Hányan éltek meg hasonló megbélyegzést és hányan álltak ki mellettük? Csak egy idegenben nincs előítélet, amiért képes segítő kezet nyújtani? Meddig tart a keresztényi megbocsátás és tolerancia?

Nézem az elhomályosított fotót. Azt gondoltam sötét volt, de a fotós kérdésemre rögtön megküldi az eredeti éles változatot. Talán a homályos történet indikálta a változtatást. Figyelem a nénit - ragtapasszal a nehéz munkában megfáradt kezén mintha mamámat látnám - alázatosan áll a dobozba zárt Mária szobor fejénél. Elgondolkodom azon, hogy egy fotó és pár hozzá fűzött szó mennyi emléket, gondolatot, kérdést indikálhat.

A megélt történeteinktől vagyunk azok, akik vagyunk.